Mostanra túl vagyunk néhány nap Costa Rica-i asszimilálódáson – íme az első rész – de maradt még bőven látnivaló a Tico-k* országában.
Minden IATF auditor kedvenc szófordulatát idézve: “Tekintsük meg!”
*Tico = Részeg Costa Rica-i őslakos [a szerk.]
Ötödik nap: Irány a vulkán!
A mai nap a konkrét programok helyett sokkal inkább szólt az utazásról és az életképekről.
Szerencsére így sem volt unalmas az út a felhőerdőből a – remélhetőleg – szunnyadó Arenal vulkán lábáig, ami több száz év után legutóbb 2010-ben tört ki.
Azóta olyan nyugis mint az ide vezető utakon pihenő kutyák, gyíkok, kátyú tömő munkások, sörfőzde dolgozók.
Kutyák, gyíkok fittyet hánynak rád, a kátyúkkal nem foglalkozik senki, a sörfőzdék zárva vannak.
Pura Vida mindenek felett.
Csupán néhány legény Tico volt talpon e vidéken, akik vagy túlárazott ajándékot árultak vagy kajával / piával próbáltak teletömni.
Ital ügyileg sajnos még vezető pozícióban voltunk, így nem ám sörrel: Passion fruit és valami egyéb lötyivel (nem is hallottunk még a gyümölcsről).
Kora délután érkeztük meg a – lánykori nevén – Casério El Búrio-ba, melyet az 1968-as kitöréskor átkereszteltek La Fortuna-ra.
Mivel anno ez volt az egyetlen település ami megmaradt a környéken, így jogos a “szerencse” jelző.
A városban a szokásos pezsgő élet fogadott minket, de a 48°C-os hőség elől kénytelenek voltunk egy Soda-ba [Gyk.: kocsma – a szerk.] menekülni egy hűvös italra, ami a Soda megnevezés ellenére természetesen sose vót’ szóda.
A pincér gyerek véletlenül kilöttyentett egy kicsit Beus söréből, de ezen hibáját rögvest kompenzálta egy extra – feles – sör formájában.
Sörözgetés közben lassan besötétedett és mivel estére konszolidálódott a hőmérséklet, a város még inkább felélénkült.
Kinyitottak az éttermek, beindultak a sütők, megteltek a teraszok.
Vacsorázni egy nagymama által üzemeltetett, kis sarki kifőzdét választottunk az egyik sikátorban… na ez volt ám a jó választás!
A kiadós / tradicionális / olcsó flamó után volt bőven energia, hogy belecsapjunk az éjszakába.
Hatodik nap: Békalesen
Mivel a kézipoggyászunk kb. egy hétre elegendő ruhát képes benyelni, így leadtuk a szennyest mosatni… hátha vissza is kapjuk délután…
A vulkán ma is a szégyenlősebbik, felhőbe burkolózó formáját mutatta, úgyhogy program gyanánt inkább a Bogarin Trail elnevezésű lajhár-ösvény felé vettük az irányt.
Biza’ az itteni állatkák sem az Exhibicionista Klub rendes tagjai. Az egyik madárka olyannyira nem volt magamutogató (teljesen beleolvadt az avarba), hogy Tamás majdnem eltaposta csórikát.
Miután megelégeltük a nyílméregbékák jelenlétét, visszasétáltunk a kocsiért (vígan konstatáltunk, hogy az összes ruhánk vasalva vár az ágyon) és pihenés gyanánt, elmentünk egy termálfürdőbe wellness-elni…
…no nem abba amire gondoltok, hanem a híd alatti kanálisba. 🙂
Note: Az egész környék tele van mindenféle puccos helyekkel, de sokkal autentikusabb a helyiekkel együtt befeküdni egy melegvízű patakba (ingyen), és gátat építeni mint a rossz gyerek.
A városba visszatérve betértünk aábécébe, mivel fel kellett tankolni sörrel a minibárt.
Nagy a hőség, kell a védőital!
A sörfelhozatal mellett érdemes vetni egy pillantást a különböző rizsfajták kiszerelésére is; a feltüntetett számok oktánszámnak tűnhetnek, de valójában a bánat tudja mit jelentenek.
Ha van ötletetek, mehet nyugodtan a komment szekcióba.
Így, hogy már volt sörünk, gyorsan be is ültünk egy mikrosörfőzdébe, fatüzelésű kályhán (!!!44!négy) főzött itókákat kóstolni.
Beus elmondása szerint ez volt eddigi életének legjobb söre: szűretlen, gyömbéres, búzás ízvilág, erőteljes komló aroma. Nagyon frissítő ebben a dög melegben.
A szállásra visszatérve csöppet Alíz csodaországban hangulatba kerültünk de hamar rá kellett eszmélnünk, hogy a fehér nyúl biza nem hallucináció…
Hetedik nap: Fürcsi; második felvonás
A reggelünk is a jószággal kezdődött, aki az éjjel egy ráccsal fedett vízelvezető aknába pottyant. Jeleztük a recepción, hogy az említett állat megmentésre szorul, mire egy mosoly kíséretében legyintettek, hogy a nyúl ide tartozik és nem haldoklik, hanem így él.
Majd kijön, ha akar.
Az Arenal teteje ma reggel tíz percre végre megmutatta magát egy rövid időre, majd ismét visszabújt a felhők mögé, így elvetettünk a hegymászást.
No problemo! Program van bőven! Maradt még Google Maps csillag a környéken.
Note: Az időjárás elég bizonytalan az év ezen szakában, így ha valaki fix programot foglalna, gondoljon az esőtervre is.
A tegnapi fürdőzésen felbuzdulva ismét egy patakot céloztunk meg, ezúttal a hűsítőbb fajtából, amely nem pörkölte le az ember popolóját.
Mivel ez gyalog távolságra volt (kb. 2 km), így a seritalok cipelése, majd szájon át történő alkalmazása sem okozott nagyobb problémát.
Note: Ez nem egy kiépített fürdőhely, ezáltal a terep a csúszós kövek miatt eléggé az Advanced (nem túl bokabarát) kategóriába esik.
Miután megfelelően kiázott minden porcikánk, összepakoltunk és egy korábban kiszemelt étterem felé vettük az irányt uzsonna reményében.
Sajnos konyha nem volt, de cserébe kiváló sörrel és bazsalikomos (!) limonádéval örvendeztettek meg minket. Előbbi kiváló, utóbbi fantasztikus.
Bár itókát sikerült szerezni, de evőkét továbbra sem, az első kaja illatú helyre beültünk és itt sem kellett csalódnunk.
Beus az itthoni adagokból kiindulva a hat darabos, ropogós csirkeszárnyat választotta, de senki nem jelezte előre, hogy a szárnyhoz itt a félbe csapott baromfi is hozzátartozik.
Mivel a kiázásunk valamelyest elmúlt és a ruháink sem száradtak még meg, így kaja-kóma kezelés ürüggyel a szállás medencéjébe vetettük magunkat az ünnepi vacsi előtt.
A házassági évforduló helyszínéül a tegnapi mikro-sörfőzdés étteremre esett a választás, ahol a banán-chips-es halsaláta kiváló pont volt a mai nap I-jére [vagy Ö-jére, mint SÖR – a szerk.]
Nyolcadik nap: Keleti part
Hajnalban óra helyett égszakadás-földindulásra ébredtünk, hál’ Istennek nem a vulkán volt. Bugyogóig áztunk mire kipakoltunk a Nyivába (pedig csak két bőröndünk volt 🙂), így vettünk műkönnyes búcsút La Fortuna-béli szállásunktól (ahol még a recepció is a nyúlon túl volt).
Sebaj! Az elkövetkező légkondiban töltött 170 km alatt szerencsére sikerült nagyjából megszáradni.
Ez a távolság nem tűnik soknak, de szántóföld minőségű aszfalton bizony nem igazán lehet csapatni még telekjáróval sem. Az egyik egészségügyi kávészünet alkalmával – a semmi közepén – három meglepetés is ért minket:
- A rádióból Cserháti Zsuzsa “Édes kisfiam” című nótájának valami spanyol verziója szólt.
- Az iguanák szívesen pózolnak partvissal, hogy a fényképeken is látsszon a méretarány,
- …és méretük ellenére pont ugyanolyan fürgék mint az itthoni gyíkok. Egy szempillantás alatt fent vannak a fa tetején, ha meglátnak egy ragadozót fényképezőgéppel.
Valamivel ebéd után érkeztünk La Pavona kikötőjébe, itt tudtuk letenni a kocsit.
A parkolóban mindenféle nyomulós turista-hajcsárok terelték a népet a pénztárhoz, büféhez, majd a hajókhoz [a véres torkú motoros ladik találóbb jelző – a szerk.].
Pontosságra ne nagyon számítson senki, akkor van az indulás amikor koppra megtelt a jármű… paraszttal, bőröndökkel, sörös hordóval, hűtőszekrénnyel, ágybetéttel, stb. 🙂
Ez az egyetlen út a szigetre, itt ez a helyi BKV.
A seggszagú mentőmellényben pikk-pakk elrepül az egy órás menetidő, főleg ha az ember a dzsungel közepén egy David Attenborough forgatáson érzi magát.
A nyomulós turista-hajcsárból az érkezési oldalon sem volt hiány. Mivel Tortugero egy minitelepülés az őserdő mélyén, így nem nagyon engedik a szédibabákat elkószálni, személyesen MINDENKIT elkísérnek a maga szállására.
Lepakolás után nyakunkba vettük a várost [tanyának is elmegy – a szerk.] és egy spontán sörtúra keretein belül meglátogattuk a vendéglátó ipari egységek felét (hatból hármat).
Az élvezeti érték időrendben: paraszt kocsma > félparaszt kocsma > kedves kocsma
Utóbbit kineveztük törzshelynek és adtunk egy esélyt a konyhájuknak is.
Mivel nem voltunk nagyon éhesek, “Csak valami kicsi salátát!” címszóval rendeltük a vacsit. Az előző napi csirkeszárnyas incidensből kiindulva gondolhattuk volna, hogy a mikrogasztronómiának errefelé nincs nagy piaca. 🙂
A tengerparti hotelba visszaérve jó ötletnek tűnt elmenni egy hűsítő éjszakai fürdőzésre, de hamar kiderült, hogy a 30°C körüli vízhőmérséklet bármelyik hazai termálfürdőt megszégyeníti.
Nincs is annál romantikusabb, mint ragyogó holdfénynél úszkálni a Karib-tenger habjaiban, majd konstatálni három nagydarab, sötét alakot, botokkal, kutyával a parton, akik fütyüléssel jelezték, hogy húzzunk kifelé.
Nincs mit tenni! Elindultunk a part felé, majd közelebb érve láttuk, hogy a sötét alakok rendőrök, a botok gumibotok, a kutya meg egy… kutya.
A szóvivő szerv ingerült spanyolul (ez egy külön akcentus) vakerált néhány percet, mire szóhoz jutottunk, hogy “marhára no hablo español”.
Hülye turista kilétünk felfedése után az ingerült spanyolból egyből kedves angolra váltott, majd mély elbocsánatok közepette megkért minket, hogy törvénysértő magatartásukkal ugyan már legyünk szíves felhagyni.
Tudniillik: A teknősök miatt 18:00 és 6:00 között szigorúan tilos a parton / vízben tartózkodni, mivel ez zavarja őket a tojások lerakásában. Ezt a jogszabályt egész Tortugero területén gondosan, több helyen jelzik táblákkal… spanyolul…
Szerencsére nem az őrsön, hanem a szálláson sikerült álomra hajtani kis buksijainkat.
Ez volt a harmadik kihágásunk (első kettőt lásd korábbi cikk).
Kilencedik nap: Teknőcvadászat
Immáron köztörvényesként sikerült hajnalban felébredni és némi tejútrendszer-fotózás reményében (a dzsungel közepén ugyebár nem nagyon van fényszennyezés) tettünk egy nagy sétát a homokos parton (ügyelve a teknősökre meg a “sünökre”).
Reggeli közben erősen próbáltunk online belépőjegyet foglalni a Tortuguero Nemzeti Parkba, de sajnos a honlap nem nagyon tudta kezelni a magyar/angol billentyűzetet így a mosogatófiú kézzel-lábbali közreműködésével, az Ő spanyol telefonján tudtuk kitölteni a form-ot.
Hajrá! Siker! Irány a bejárat.
Note: A látogatóközpontban találtuk meg a korábban említett, kb. A3 méretű táblát, ami jelezte ANGOLUL a tengerpartok éjszakai látogatásának tilalmát, tette mindezt 300 méterre a parttól.
Okos.
A nemzeti park a teljes partszakaszt magába öleli és a Jaguár ösvényen lehet végig túrázni rajta.
A túraútvonal elején egy instrukciós tábla hirdette, hogy mi a teendő jaguártámadás esetén, ekkor szembesültünk a ténnyel, hogy az ösvény elnevezése nem a véletlen műve.
Itt valóban élnek jaguárok, ellenben pl. a Petőfi utcával, ahol jellemzően nem élnek Petőfik.
Magunkhoz vettünk egy-egy botot a placebó kedvéért, hogy alkalomadtán könnyebben elűzhessünk egy támadó 150 kilós ciculit.
Ilyen körülmények között az ember szeme hajlamos hátra-hátra kandikálni, de azért sikerült élvezni a tengerparti dzsungel hangulatát.
A túra végeztével (az önvédelmi botok beváltak, egy jaguár sem mert ránk támadni) visszamentünk a szállásunkra, ahol a szomszédainkról kiderült, hogy a La Fortuna-i hotelben is mellettünk laktak és viszonylag jól beszélnek spanyolul is mivel Madridból érkeztek.
Hamar összebarátkoztunk velük, illetve a lenti fotón látható negyed kilós közös lakótársunkkal.
Mivel köztudott, hogy mennyire szerelmesei vagyunk a tengerparti, semmittevő pihenésnek [irónia – a szerk.], ezért GoPro-val felszerelkezve – immáron legálisan – adtuk át magunkat a Karib-tenger hullámainak.
Fél óra pancsolás után a hullámokból hullámsír lett, mivel a feneketlen mélység sikeresen benyelte a kamerát (mondjuk ha GoPro lennék, biztosan a Karib-tenger mélyén szeretnék nyugovóra térni).
Keresgélés közben összebarátkoztunk egy német hölggyel, akiről kiderült, hogy a madridi szomszédainkat már pár napja ismeri, így egy csapásra mindenki mindenkinek az internacionális haverja lett. 🙂
Kicsi a világ felkiáltással kiderült, hogy az előre befizetett éjszakai levesteknős-néző túránknak a hölgy is a tagja, így közösen indultunk el a szervezett találkozó helyszínére.
Az itiner a következő:
- A csapat korom sötétben, telefon, zseblámpa, okosóra és egyéb fényforrás nélkül, feketébe öltözve vár a Leopárd ösvényen
(leopárd = éjszakai ragadozó… tiszta hülyék vagyunk). - Egy figyelő a tengerparton csendben várja, hogy a teknősök a partra érkezzenek.
- Amikor a teknős megtalálja a megfelelő helyet és elkezdi ásni a fészket, a figyelő szól a csapatnak és halkan, lopakodva, piros lámpafénynél megmutatja ahogy a jószág lerakja a tojásokat.
- Ha eleget nézelődtél, elmész a kocsmába és iszol egy sört, ha mindeközben szereztél német barátokat, akkor velük.
Szerencsére be is jött a terv.
A 200 kg körüli állatka egy szívlapát mennyiségű homokot dob hátra az úszója egyetlen csapásával, teszi mindezt olyan erővel, hogy a mellette álló ember vádlija belekékül.
A piros fény miatt a teknős mit sem sejtett a jelenlétünkről, így 50 cm távolságból nézhettük végig, ahogy lerakja a 100-150 db kis pingponglabdát.
Óriási élmény volt testközelből tapasztalni azt, amit jó esetben a Discovery-n lát az ember.
Képek érthető okokból nem készültek, így íme egy videó az internyetről.
Tizedik nap: Keleti part; második fejezet
Reggeli közben a német/spanyol csapattal telefonszámot cseréltünk és megbeszéltük, hogy mivel mindannyiunk következő célállomása Puerto Viejo, így csak illene elfogyasztanunk némi malátalevet a találkozás örömére.
Kijelentkezés után ismét nyakunkba vettük a seggszagú mentőmellényt, majd irány a civilizáció.
A parkolóhoz visszaérve egy hangyabolynyi meglepetés fogadott bennünket, mivel két napja egy BONTATLAN üdítőt hagytunk a pohártartóban, amit a szorgos kis jószágok még így is megtaláltak. Csöppet életképesebb errefelé a hatlábú fauna.
Miután kitessékeltük a kéretlen stopposokat, Tamás bepattintotta a fix 4*4-et és irány Limón megye, egészen pontosan a fent említett Puerto Viejo.
Costa Rica útjai amúgy sem az asztallap minőségről híresek, de erre még a GPS is rátett egy lapáttal. Sajnos nem volt tisztában az egyes útszakaszok besorolásával, így 10 km-es rövidítés miatt (kb. 200-at mentünk így is) mindenféle negyedrendű, banánültetvényeken áthaladó ösvényeken navigált keresztül.
A kerülőnek is volt előnye, mivel egy kis étteremben végre megkóstolhattuk a Sopa Negra-t (feketebab leves tortillával és rizzsel). Az üdítő kikérése már problémásabb volt, de 20 perc magyarázkodás után végül megkaptuk a gyümölcslevet, ami mellé a buzgó tulaj kihozott egy csillaggyümölcsöt és büszkén elmutogatta, hogy ebből van a lötyi.
Ebéd után a kocsihoz érve megcsodáltuk a mellettünk parkoló kilőtt szélvédőjű pénzszállítót, majd iparkodva elhagytuk a kifőzdét.
Kora délután érkeztünk a karibi-hangulatú kis hostelünkbe [Beus szerint ez eddigi életének szállása (2023.10.16) – a szerk.], majd a németekkel/spanyolokkal egyeztetve elköltöttünk egy kellemes vega sörvacsorát a mezítlábas, tengerparti homokos étteremben (hús hiányában mínusz egy pont a Griffendélnek).
Tizenegyedik nap: Karibi parti
Elfogyott a fogkrémünk.
Az szálláshoz tartozó bárban – a korai kelés ellenére – majdnem minden asztal foglalt volt.
Elsőre azt hittük ilyen népszerű a vega reggeli, de hamar rá kellett jönnünk, hogy senki nem az kaja miatt van itt; ezek a szerencsétlenek már dolgoznak (illetve az időeltolódás miatt még). Mindenki előtt laptop, fejükön füles, a képernyőkön pedig hol Teams Meeting, hol C++, hol valami egyéb informatikai boszorkányság.
Flamó után elsétáltunk a közeli Jaguar Rescue Center-be, ami egy non-profit állatkórház szerűség. Az országból ide hozzák az elkobzott, elárvult, sérült jószágokat rehabilitálni, majd jelentős részüket visszaengedik a vadonba.
A ~200 páciens közül csak az állandó lakosokat lehet megtekinteni (ők különféle okokból nem engedhetőek szabadon).
A belépők árából finanszírozzák a létesítmény működését.
Note: Csak vezetővel lehet körbemenni és célszerű a foglalt időpont előtt érkezni pár perccel.
Sztorik a kórlapokról:
- Szociopata gyilkos margay cicmó ami állatokat húz be a rácson kedvtelésből
- Kólán/rizsen/kávén nevelt elkobzott majmok
- Szálloda fürdőszobájában talált kajmánok
- Vak papagáj, ami egyszer már elszökött, de két nap múlva becsapódott
(azóta köszöni szépen jól van) - Leukémiás és macska AIDS-es ocelot
- Növekedési rendellenességgel született törpe lajhár
- Debil, hallucináló Tucan (néha nekiáll vadászni a levegőre)
- Hályoggal, emberi szemész által műtött pókmajom
- Spanyolul káromkodó ara papagáj
- undzóvájter…
A szafari után a hostelbe visszatérve csatlakoztunk az informatikai munkásosztályhoz, csak mi nem laptoppal, kávéval, hanem sörrel és gnocchi-val.
Ezeknél a digitális nomádoknál a napi rutin csöppet eltér a nyárspolgárok életvitelétől.
Az összes ingóságuk belefér egy bőröndbe és a szomszédokkal sem kell okvetlenül jóban lenniük, mivel heteken belül úgyis más kontinensről folytatják a munkát.
Így is ki lehet bírni.
Tőlünk nem megszokott módon az utolsó délutánt tengerparti lazulással töltöttük, egészen addig, amíg nem jött egy telefon Németországból, hogy ugyan már; ugorjunk át a szomszéd városba egy olyan hamburgerre amiben hús is van.
Vacsora után elbúcsúztunk a nemzetközi cimboráinktól és kapva a lehetőségen, az étterem melletti kisboltba is betértünk, hogy ¿Donde esta la fogkrém?
A hölgy kedvesen mutatott a Barbie-s polcra, hogy csak ezek vannak, így az utolsó Costa Rica-i éjszakánkon csillámos fogakkal és Turbórágó illatú lehelettel tértünk nyugovóra.
Utolsó nap: 😢
A korábbi tapasztalatokból kiindulva – az itteni útviszonyok miatt – esélytelen menetidőkkel kalkulálni, így már kora reggel beletapostuk a teljes gárdróbot a két kézipoggyászba, és nekivágtunk a négy / hét órás útnak.
Másnak is hasonlóan fárasztó lehetett az út, mert közvetlen közelről nézhettük végig ahogy az egyik kanyarban az előttünk lévő kocsi hátulja beszitál, majd becsúszik a 2 méteres árokba.
Na innentől vezettünk igazán óvatosan, nehogy hasonló balszerencse miatt maradjunk le a gépről és szabaduljunk meg a Nyiváért letett kauciótól.
A reptéren a kimenő határellenőrzésnél még ért minket egy kis meglepi, amikor a határőr megkérdezte, hogy:
- ¿Occupation?
- Mé? Ha hiányszakma, akkor nem engedtek haza?
[Úgy tűnik a kohászat errefelé nem hiányszakma, így sajnos hazaengedtek – a szerk.]
Köszönjük az érdeklődést, ennyi volt a kaland.
Ha feliratkoztok a lenti cellában, úgy email értesítést kaptok a következő cikkről, így biztosan nem fogtok lemaradni.
Addig is egy kis ízelítő címszavakban:
(S)öraund the world 