Túl az Óperenc… északi sarkkørøn…

God dag alle sammen!

Norvégia már régóta szerepelt a bakancslistán, és 2018-ban végre sikerült megszerveznünk a bő egy hetes bepillantást a skandináv mélyszegénység bugyraiba.

Odaút:

  • Szfvár- BUD (Vecsés) parkoló, Ka travel
  • BUD – Oslo, Norwegian Airlines
  • Oslo – Tromsø

Köztes út:

  • Tromsø – Oslo, Norvegian Airlines

Visszaút:

  • Oslo – BUD
  • Vecsési parkoló – Szfvár

Szesz!

Az út előtti pakolás már önmagában viccesre sikerült. Olvastuk, hogy a skandinávoknál aranyhoz közeli árban mérik az alkoholt. Még a sört is, amit mindenki tud, hogy az nem igazi alkohol.
No problemo: Akkó’ majd viszünk!

  1. Opció: fejenként 2 liter sört lehet, vagy….
  2. Opció: fejenként 2 liter bort.

Itt nem sok kérdés maradt.
Négy üveg Cuvée-vel kezdtük a csomagolást – (B)øraund the wørld!? –  amit több réteg szalvéta, lezárható zacskó és az összes rendelkezésre álló ruhanemű védett a környezeti viszontagságoktól (no meg a reptéri személyzet gyengéd kezeitől).

Ez is megvolt, akkor indulhatunk.

Először próbáltuk ki a Norwegian Airlines nyújtotta szolgáltatásokat. A légitársaság fél-fapados-féle: Inni adnak, enni nem és a feladott poggyászért is fizetni kell, viszont a gépre felvinni kívánt csomagot senki sem méregeti mikrométerrel és konyhai mérleggel a felszállás előtt, ráadásul a kockáknak van ingyen WiFi.

Az északi sarkkör felé vezető utunk, mondhatni eseménytelenül zajlott.
Se egy légörvény, se egy elszúrt leszállás, semmi. Maximálisan meg voltunk elégedve mindennel.
Tromsø-be nem megy közvetlen járat Budapestről (2018-at írunk), így az oslói átszállás mellett döntöttünk, mivel a Fiumicino mégiscsak túlzás lett volna. Az oslói kis fa reptér egyébként megér egy misét. Nekünk nagyon tetszett.

19:10-kor leszállott a sas (akarom mondani az Airbus) északi célállomásán. A reptér érdekessége annyi, hogy a leszállópálya alatt megy át az autópálya.
Miután megkaptuk a bér-matchboxot (VW Lupo), nyakunkba vettük a fjordokat Ersfjordbotn település irányába, DE előtte menjünk már be sörért – és alapvető élelmiszerért – a boltba.

Szupermarket előtt leparkol, hűtőhöz elslattyog, “szixpek” felmarkol, kasszánál kipakol, ahol a  pultos hölgy az órára mutat, és non-verbálisan közli, hogy Nö-nő! Elmúlt este nyolc, itten kérem nem lesz sörvásárlás. Vendég meglepődik, sört otthagy, könnyes szemmel folytatja az utat.

Megérkezvén a 2 épületes “komplexum”-hoz, a nagyobbik ház ajtaján többször is kopogtattunk, de nem jött semmi válasz. Jó öt perc eltelt (Beus már gondolatban megágyazott a kocsiban), mire ajtót nyitott egy könyvbe illő hippi kinézetű fickó, még Woodstockból. További két percig néztük egymást, hogy valaki megszólaljon. A kommunikáció nehézkesen indult, ugyanis ő elég szolidan beszélt angolul, mi pedig annál is szolidabban norvégül. Végül egy közepes nehézségű pantomim előadás után megértette kik vagyunk és mit akarunk. Remek!

Elvezetett minket a… pajtánkba.
A szállásunk egy átalakított garázs (a pajta pontosabb megnevezés lenne, de volt benne egy hibrid Nissan) meghosszabbításában helyezkedett el, a tetőt pedig – Br*mac cserép helyett – egy virágos rét (!) képezte az erre tévedő hobbitok örömére. 

A beltér skandináv kialakítású, “csupa fa” kis apartman volt, konyha helyiséggel, étkezővel, előszobával, galériás ággyal. Még házi mézet – meg valami ismeretlen eredetű, Hendrix koncertről maradt szeszpárlatot – is kaptunk ajándékba.

Berendezkedés után, kisétáltunk a kert végébe, ugyanis az egész telek egy hegyoldalban végződött, ami a fjordra nézett.
Pazar volt a látvány, ám itt ért minket a következő nem várt fordulat. A tűzrakóhely fölött egy “áldozati kegyhely” magasodott puha fákból összefűzve, különböző állati csontokkal díszítve.
A földön elázott gyermekrajzok hevertek. Az egész hangulattól a hideg rázott. 

Az “élményre” gyorsan nyitottunk is – sör híján – egy otthonról hozott vörösbort a meleg garázs-lakunkban, miközben reménykedtünk, hogy senki nem idézi meg senki szellemét.

Ejtsd: Tromsző

A fészer-hangulat ellenére, nem kellett szénán aludnunk, az ágy nagyon kényelmes volt, így reggel kipihenve kerekedtünk fel Tromsø festői városába.

Ami Norvégia térképén hatalmas településnek van jelölve, az a valóságban lélekszámra és kiterjedésre is inkább Sződligetnek felelt meg.

Régi indián mondás szerint: A megfáradt turista legjobb barátja a sörfőzde! 

Ezen a vonalon elindulva a Polar múzeum, a kikötő és a takaros kis fő utca megtekintése után a Mack sörfőzde felé vettük az irányt. A sörfőzde alatti pince rejti – a többféle csapolt sör mellett – Ølhallen-t, Tromosø legrégebbi kocsmáját .

További érdekessége a kitömött jegesmedve az ajtóban. A gyanútlan betérő fél métert ugrik a bejáratnál, amikor a mű-jószág, 2,5m magasból vicsorog rá.

Kikértünk egy több pohár sörből álló kóstoló tálat, amit főleg Beus ivott meg, mert a sofőröknek ugyebár nem jár.

Note: A önfeledt norvégiai mulatozásnak csak az ember pénztárcája szab határokat. Ha valaki megkóstolna néhány korsóval a helyi italokból, akkor jobban teszi, ha előre felvesz egy jelzálogot a VIII. kerületi öröklakásra.
Egy korsó = ~6000HUF-nak megfelelő NOK

Pár órával később, hazafelé menet, még este nyolc előtt (a fentebb írtak alapján ez nagyon fontos!) sikerült betérnünk egy út menti vegyesboltba.
A skandinávoknál ez máshogy néz ki, mint mifelénk.
Az épület egyben a termelői piac, a kávézó, az étterem, maga a bolt, van ahol még traktort is árulnak az egyik sarokban, az egész mindössze 100 négyzetméteren.

Ezúttal a sör vásárlás nem fulladt kudarcba, tudtunk venni tojást, krumplit, illetve sikerült a legolcsóbb “hús”-ból is beszerezni egy keveset. Ez nem volt más, mint a 4cm vastag lazacfilé 500g-os kiszerelésben ~2000HUF-nak megfelelő áron. 
Budget-turista nem engedheti meg magának a – luxuscikknek számító – norvég, arannyal etetett csirkét.

Beus vacsorára, elkészítette a lazacot, némi krumplival, öblítésre pedig az Isbjørn sör szolgált.
Esti szórakozásnak jobb híján maradt a házban talált nagy doboz legóból építkezés, ugyanis a sarki fény vadászathoz nagyon felhős időnk volt, a kertbe meg – őszintén szólva – kicsit féltünk kimenni az esetleges démonidézések miatt…

Ejtsd: Szommarőj

Reggelire Beus felpattintotta a tojásokat, viszont szalonnák nem volt, adalékanyag nélkül pedig köztudottan snassz a rántotta. Nosza; felcsaptuk az online kollégista szakácskönyvet, begépeltük a rendelkezésre álló hozzávalókat, mire ki is köpte a tökéletes receptet:
Észak-Dunapentelei lazacos rántotta Sarki Gyuribá-módra. 

A kalóriabomba elfogyasztásával délután 3-ig jók voltunk, étlen.

Biztos, ami biztos alapon pakoltunk magunknak a csomagtartóba egy kis hideg élelmet, mert a norvégoknál nem úgy működik, hogy hazafele majd beugrunk valahova egy babgulyásra, ugyanis itt nincs csárda 10 kilométerenként. Még a sűrűbben lakott részeken sem találni éttermet, benzinkutat, vagy mosdót.
A napi program a Langøya sziget, Sommarøy elnevezésű csücskének meghódítása volt, ami autóval, nyugodt tempóban 50 perc alatt közelíthető meg és ezen vidéken egy tipikus “must-see” program.

A gyönyörű tájakon áthaladva, végül 1 órásra sikerült kis utunk. Ezalatt egyetlen autóval és egy teremtett lélekkel sem találkoztunk. Senkivel. Sehol.

Megérkezvén a szigetre, 1-2 embert bolyongott, ami megnyugtatóan hatott ránk, hogy nem halt ki a civilizáció az elmúlt órában. 
A dimbes-dombos környéken előre kinéztünk egy – térkép szerint – kerekesszékkel is megközelíthető, zöld jelzésű, kisgyerekeknek is alkalmas túraútvonalat.
Sétáljunk egyet, felszólítással neki vágtunk az útnak.
Az első kérdőjelek akkor jelentek meg a fejünkben, amikor megláttuk a sziklafalba dűbelezett oszlopokat, lánccal összekötve… hogy ott kell felmenni.
Menni? Felhúzni magad a sziklán, kézzel a láncon.

Utólag, kimondható, hogy “a lájtos, zöld, kerekesszékes” túra, nem kis szenvedés után meghozta gyümölcsét. A fenti kilátás pazar volt. A hegyekre, a szárazföldre és a Norvég tengerre.

Amikor azt hittük, hogy ma már nem kell többet csüngeni sehol, akkor elindultunk visszafelé, ahol is  a tengerparti oldalon található szakadék feletti láncokon vezetett az “ösvény” a vélt civilizáció felé.

Kalandot túlélve, gépjárműhöz érkezve, a reggel bepakolt elemózsia jó szolgálatot tett.
Étterem hiányában, csomagtartó-pikniket tartottunk.

Az este sajnos továbbra is felhősen alakult. Aurora vadászatra nem volt esélyünk.

Ejtsd: úgy ahogy írják

Ezúttal északi irányba fordítottuk a vitorlákat Tromvik és Rekvik felé.
A forgatókönyv ugyanaz: Autóval órákon keresztül lehet úgy közlekedni a vidéken, hogy egy teremtett lélek nem jön sehonnan, semerre. Minden délelőtt átéltük a COVID-apokalipszis hangulatát, annak ellenére, hogy még csak 2018-at írunk.

Első megállónk Grøttfjord homokos strandja volt, tűzrakó hellyel, körbe sziklás hegyekkel.
A 8 Celsius fokban nem éltünk át különösebb strandolási lázat, de a helyiek sem, mivel itt még a település is üres volt.

A falucskához tartozik egy becsületkasszás kemping, ahol egy postaládára ki van írva a fő/éj ár, amit érzésednek megfelelően bedobsz, aztán verheted fel a sátrat. Nincs villany, nincs áram, nincs infrastruktúra. A kerítés csak jelzésértékű, a vizesblokk az út túloldalán található, egy színes kis skandináv típusú házban, ahol feltételezhetően a tulaj lakik, de kedvesen megosztja a toalettjét idegenekkel.

Innen elindultunk túrázni a közeli Rekvik és Tromvik városkák (a tanya pontosabb jelző) közötti hegyekbe. Séta közben olyan érzése volt az embernek, mintha futó gumiszőnyegen lépkedne, a sok zuzmó és moha fölött.

A táj holdbéli volt – nem nagyon kellett kiránduló cserkész csoportokat kerülgetni – a sziklafal meredek, csak  abban reménykedtünk hogy a jegesmacik ilyen magasra nem másznak fel, és az egyetlen és utolsó medve, akivel utunk során találkozunk, az a sörfőzdében kitömött példány volt.

Viszonylag korán sikerült visszatérni a szálláshelyünkként szolgáló hippi-lakba, így az Aurora telefonos alkalmazás segítségével, találtunk egy foltot észak Norvégia egész területén, ahol este nem írt felhőket az előrejelzés. Ez egyenlő a sarki-fény esélyével!
A “felhőmentes” puszta tőlünk másfél órás autóútra helyezkedett el: Uccu neki, sötétedésre odaérünk.

Tekintve, hogy az út Tromsø-n átvezetett, már szinte hiányzott a délelőtti kihaltság. Itt aztán volt ember bőven, és skandináv vérmérsékletük a vezetési stílusukra is hatással van. Nem dudál, nem siet, nyugodt, megfontolt, kienged, beenged, távolságot tart, 30-al megy, stb.
Egy jóérzésű olasz sofőr saccra úgy 2 perc után kapna agyvérzést. 

Ha az autóknál járunk, úgy a gépparkot is érdemes megemlíteni. Az életszínvonal nagyon magas a norvégoknál (ki gondolta volna). Új Volvo és Tesla alatt nem nagyon látni autókat. Utóbbiból egy indokolatlanul rózsaszín példány is sikerült lencsevégre kapni.

Visszatérve a fényvadász akciónkra: sajnos mire a viszontagságokon átküzdöttük magunkat, az előrejelzés ellenére a kiszemelt terület vastag felhő rétegben úszott, és csak jóval messzebb, délebbre lett volna esélyünk látni az aurorát.

Másfél órával később visszatértünk a szállásra.
Majd holnap…

Ejtsd: Tøkehalászlé

A reggeli órákban elindultunk a városba, mert a Viator nevű “program foglalós” oldalon pár héttel ezelőtt beruháztunk egy fjord-nezős hajó körútra egy katamarán fedélzetén.

Értelemszerűen a kikötőbe kellett menni az email-ben kapott kapuhoz, ahol a hajóskapitányunk már várt minket. A túra nem privát volt, így csatlakozott hozzánk egy filippínó házaspár, akik nem fjordnézésre, hanem pecázásra fizettek be. Bár a katamarán 2 törzsű hajó, 2 fele nem tud haladni egy időben, így a főnök javaslatára megegyeztünk, hogy az idő felében kiránduló hajóként, a másik felében pecázós csónakként fog funkcionálni. Plusz a párocskának még járt egy ebéd is az általuk fogott halból, így minket sem hagytak éhezni, a csomagunkhoz kaptuk a potya flamót is.

Nagyon jó időt fogtunk ki, tudtunk egy kicsit napozni, csodálatos tájakon jártunk.
A kapitányunk egy lengyel srác volt, valami lengyel hajós dinasztiából. (Ezt mi sem értettük, nyugi). A faterja a Jóreménység fokán keresztül körbehajózta Seychelle szigeteket is. Ő maga, pár éve él itt a norvégoknál, és sérelmezi, hogy ha elmegy túrázni a helyi ismerőseivel, itt senkivel nem tud meginni egy jó pofa sört a túra után, mindenki megy haza dolga végeztével. Nem egy iszákos népség, az igaz!

Egyszer csak megállt a hajó a semmi közepén, majd a kapitány úr, javasolta, hogy akkor most mindenki vegye fel a horgászbotját, majd megtartotta a “pecázás for dummies” oktatást.
Jól tette, mert első blikkre azt sem tudtuk, hogy melyik végével kell fogni a szerkezetet. 🙂 

Elkezdünk lógatni. Nem telt bele sok idő, Beusnak jött is a kapás. Kis fárasztás után kihúzta a jószágot: Nini! Egy tőkehal.
Főnök leakasztotta a horogról, megmérte, majd ment a leves alapanyagba. Kicsit később Tamásnak is sikerült a projekt. Még egy tőkehal! Remek!

A pecázós rész végeztével, levonultunk a kabinba, ahol hamarosan el is készült a tejszínes, fűszeres tőkehal leves, némi hűtőből elővett lazaccal feldobva. Köretként vajat és kenyeret szolgáltak fel. Az illatok és a finom leves élvezetét egyedül a filippínó hölgy hisztériája törte meg, miszerint ő nem fogott semmit, és nem volt hajlandó enni sem. Több jutott nekünk a finom levesből. 😀

Az aurora előrejelzés szerint ezen az estén minden esélyünk megvolt a sarki fény élvezetére a szállásunk környékén is. 

Még sötétedés előtt leértünk a fjord partjára (hogy azért adjuk a háttérnek is) és cirka 1,5 óra álldogálás után, egy beúszó, hosszúkás, de fehér felhőre lettünk figyelmesek. Gyanúsan nézett ki. 5-10 másodperc múlva át is váltott zöldes derengéssé. Gyönyörű volt. Majd jött a többi. Mindenfelé. Csak úgy kapkodtuk a fejünket, jó néhány pár perc kellett mire “megszoktuk”, hogy mit is kell nézni. 

5. nap

Reggel jó kedvvel keltünk ki az ágyból, mivel este végre beteljesedett, amiért idejöttünk, illetve mert ma van a házassági évfordulónk.

Délelőtt még bementünk Tromsø-be, hogy megnézzük az Arctic cathedral-t és felvonózzunk egyet a Storsteinen hegycsúcsra, ám sajnos a felvonó zárva volt, a katedrális pedig felkapottsága ellenére, egy maximum 15 perces program ha az ember nem kíváncsi a misére. 

Irány haza, ahol is hippi kollégánk éppen…  azzal volt elfoglalva, hogy talicskaszám hordta a földet, és gereblyével egyengette, így ágyazva meg a szomszédból hozott gyeptégláknak… Művelte mindezt a tetőn!
Nem is láttunk sok norvég tüzépet. Tuti mind tönkrement. 🙂

Este a házassági évfordulónk alkalmából begyűjtöttük a szálláson az elérhető ülőpárna kollekciót (végül is a 69°-os szélességi foknál vagyunk, ahol este nem perzseli az ember popóját a kiszemelt szikla), majd a jól bevált Skálakópés szatyorral kibattyogtunk az Ersfjord tövébe.
Így kellemes vízparti környezetben tudtunk tartani egy privát sörkóstoló mulatságot.

Ez remek befejezése volt a sarkköri kis kalandunknak.

Ejtsd: Uszlu (és nem oszló)

A Woodstock-szökevénnyel könnyes búcsút intettünk egymásnak és hajnalban elhagytunk Tromsø kis városát.

Valamikor a kora délutáni órákban landoltunk az oslói repülőtéren.
Innen tömegközlekedéssel jutottunk a belvárosba, hogy elfoglaljuk a stúdió apartmanunkat.
Ez a szállástípus feltételezni engedi, hogy a szobához tartozik egy mini konyhácska, hűtő, esetleg evőeszközök, netalántán tányérok, poharak.
Az első tíz percben konstatáltuk, hogy egyrészt a függöny ördögtől való felszerelés ezen a környéken, másrészt a norvég értelmező kéziszótárban az “apartman” azt jelenti, hogy kapsz 2 ágyat, egy szekrényt, egy üres komódot, egy darab rezsóval, felette felirattal, hogy “Ha egy mód van rá, ne főzzél, mert olyan lesz a fal.”

Lecuccolás után, úgyis városnézést terveztünk, sebaj, majd beugrunk egy pohár boltba, ott kanalat is lehet kapni a reggeli kávéhoz, minden mást megoldunk okosba’

Így lettünk vastulajdonosok…

Ha tanulmányaink nem csalnak, akkor ez jó eséllyel nem vas.

A sikeres beszerző körút végeztével, cél nélküli sétálásba kezdtünk a norvég főváros modern és hangulatos, szobrokkal, virágokkal, csatornákkal, díszített kikötőjében, mely egyben Oslo üzleti negyede is. 
Mint más vízparti nagyvárosokban, a pezsgés itt is főként ide csoportosul. Az egész környék kávézókkal, éttermekkel, utcai árusokkal, alkalmi zenészekkel tarkított.

Mivel a főzés / melegítés / pizzasütés reménye a szálláson szertefoszlott, így egy szolid hamburger-vacsorát fogyasztottunk el egy büfében, majd az esti programról az Oslói Nemzeti Színházz…….-zal szemben lévő Hard Rock Café gondoskodott. Aznap este sem maradtunk száraz torokkal.

Ragnar Lothbrok nyomában 

A reggeli kávé készítése immáron semmilyen akadályba nem ütközött, hála a tegnap meglátogatott lakberendezési boltnak. Volt kanalunk, poharunk, forró csapvizünk és korábbról, természetesen instant kávénk. 🙂

A látnivalók tekintetében, sikerült magunkat kicsit túltervezni. Gyakorlatilag egy utazási irodát meghazudtoló program-cunamival várt ránk a mai nap.

Kora délelőtt a Bygdøy félszigetet és az itt található Viking múzeumot látogattuk meg.
Maga a zöld övezet is megér egy jó nagy sétát, de a múzeumot senki ne hagyja ki ha erre jár.
Három 1000 évnél (!) idősebb viking hajó van kiállítva: Az Oseberg, Tuna és a Gokstad.
A hajók történetét, a vikingek életmódját és a temetkezési szokásaikat egy Trónok harcát meghazudtoló, látványos vetítéssel mesélték el.

14:00-ra vissza kellett érnünk a királyi palota elé az őrségváltásra, ha már a Buckingham palotánál eddig minden alkalommal lemaradtunk róla.
A felhős idő miatt, csak kisebb tömeg gyűlt össze, szintén az ünnepélyes ceremóniára várva.  Megérkezett a váltás, ezzel egy időben az ég is ránk szakadt. 
Előrelátó városnézők lévén, hátizsákunkból nem hiányozhat az esőkabát, így csupán a cipőnk ázott szluttyogósra nagyjából három perc alatt… a hajunk például, teljesen száraz volt.
A katonák a zord időjárási körülményekre felkészülve meg sem érezték ezt a 8mm esőt, ami mindössze 20 perc alatt ömlött Oslóra (de a turistákat azért megmosolyogták). 

Bár a csapadék megszűnt egy időre, a felhők továbbra sem tántorítottak el minket a világhírű Vigeland szoborpark bejárásától.
A park maga hatalmas területen fekszik, így jó időbe telik, mire az ember körbejárja, fényképezgeti, tehát fél órára nem érdemes ide kilátogatni.

Nagy történelmi sztorizásba nem megyünk bele, de annyit tudni érdemes, hogy a park a norvég Gustav Vigeland szobrász munkásságát mutatja be, mivel a művész halála után az összes alkotását Oslo városának adományozta.
További érdekesség, hogy minden szobor kortól, nemtől függetlenül meztelen, mivel így nem látszódnak rajtuk a társadalmi különbségek.

A sűrű és ingergazdag nap végén, a szállásunkhoz közeli kiskocsmában gondoskodtunk a megfelelő mennyiségű védőital elfogyasztásáról.

Slutten

A gépünk 8:35-kor indult a reptérről, ami tisztes távolságban van a belvárostól, így mondanom sem kell, hogy a hajnali órákban már szólt az ébresztő.
6:00-ra a helyszínen voltunk.
Viszlát jóléti társadalom, Helló Budapest!

A következő rész tartalmából: 

  • Driftelés egy Airbus-al a kifutón
  • A kihagyott jégkorongmeccs
  • Lenin a celebek celebje

Túl az Óperenc… északi sarkkørøn…” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.